Leonardo da Vinci Mobilitás, Valencia, 2012
2012 Valencia
A Székhely intézmény 2012 májusában kapott értesítést arról, hogy a TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY által meghirdetett „Az egész életen át tartó tanulás” LEONARDO DA VINCI alprogramra beadott pályázata sikeres és ennek keretében 2012. november 10 – december 02-ig 12 fő tanuló (6 fő Informatikai rendszergazda és 6 fő Villanyszerelő) 2 fő kísérő tanárral Valenciába utazhat szakmai gyakorlatra.
(Valencia, Spanyolország harmadik legnagyobb városa, kb. 800.000 lakossal a Földközi-tenger partján)
Jelentkezni motivációs levél megírásával és Europass önéletrajzzal lehetett.
A kiutazást 6 alkalommal (szombatonként, napi 8 órában) felkészítés előzte meg, ahol a tanulók: kulturális, mentális, szakmai és idegen nyelvi (angol és spanyol) órákon vettek részt.
A fogadó intézmény – CENTRO SUPERIOR DE HOSTELERIA Y TURISMO DE VALENCIA – profilja a vendéglátás (szakács, pincér), turizmus oktatása, felnőttképzés ezeken a területeken és külföldi diákok szakmai gyakorlatának szervezése, lebonyolítása. A fogadó intézmény a villanyszerelők számára hotelekben biztosított villanyszerelési munkát, míg a rendszergazdákat különböző szolgáltató és más informatikai cégnél helyezte el gyakorlatra.
László Zoltán Informatikai rendszergazda tanuló beszámolója:
Amikor először hallottam arról a lehetőségről, hogy 12 diák, 6 rendszergazda és 6 villanyszerelő kiutazhat Spanyolországba, Valenciába, teljesen ingyen, szakmai gyakorlat keretében, és ehhez csupán pár felkészítőórán kell részt venni, arra gondoltam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Óriási lehetőség, és még igaz is volt.
Rövid gondolkozás után pár osztálytársammal eldöntöttük, hogy megpályázzuk a dolgot. Persze, ezt az otthoniakkal is meg kellet beszélnie mindenkinek. Az én szüleim nem ellenkeztek, ők is megértettek, ez egy kihagyhatatlan ajánlat.
Az utazást megelőző felkészítések és megbeszélések mind nagyon baráti és laza hangulatban teltek el, megismerhettük a másik csoport tagjait, és már körvonalazódott milyen is lesz kint, Spanyolországban.
Tartja a mondás, hogy nem az úti cél a lényeg, hanem az odavezető út. Én is így álltam a közel félnapos utazáshoz. Ahogy a csapatunk nagy része, még én sem utaztam azelőtt repülőgéppel. Már ezért az élményért is megérte pályázni, és a felkészítésekre járni. A kezdeti izgalommal vegyített félelem hamar elmúlt. Fent a felhők fölött az utazás még simább és kényelmesebb, mint a buszokon, bele is lehet feledkezni, hogy az ember több ezer méter magasan van. Valencia látványa felülről, a kikötővel és a tengerrel felejthetetlen élmény volt.
Egy idegen országban voltunk, sokunk most először. Az egyetlen segítséget a fogadó iskola egy alkalmazottja, Irena jelentette. Ő vezetett el minket a szálláshelyünkre, ahol, mi rendszergazdák egyből szembesültünk egy apró gonddal. A lakásunk kulcsa úgy döntött, nem nyitja ki a bejárati ajtót. Sebaj, elmegyünk a villanyszerelők lakására, amíg nem lesz egy működő kulcs. Furcsa látványt nyújthatott az ottaniaknak a hét, a macskakövön nagy zajt csapó, fáradtnak tűnő idegen, akit egy nyolcadik vezet. Pár óra múlva megkaptuk a kulcsunkat, elfoglalhattuk a saját szállásunkat, jó volt aludni a másfél napos ébrenlét után. A szállásunk egy tipikus spanyol lakás volt, a belváros közelében, nem túl nagy, de kényelmes.
Megkezdődött a háromhetes együttélés azokkal, akikkel eddig legfeljebb egy napot töltöttünk egy huzamban. Számomra könnyebben ment az alkalmazkodás, mint gondoltam, hamar megszoktam az új helyet. A többiekhez való alkalmazkodás is könnyen ment, konfliktusmentesen. Az első napokon felfedeztük a környéket, megbeszéltük a napirendet, a közös étkezéseket és mindenki megtudta, hol, mikor, mettől meddig és mit fog dolgozni. Páran, ahogy jómagam is, tömegközlekedést kellett használjak a gyakorlati helyre való eljutáshoz. Ezeken a helyeken szerencsére nem kellett megszakadni, persze, teljesíteni azért kellett, különösen a villanyszerelőknek. Az itteni emberek számunkra furcsa munkarendben dolgoznak. Még a mai napig is ragaszkodnak a sziesztához, és délután kettőkor, aki teheti, leteszi a szerszámot, tollat ki mivel dolgozik.
Ami mindenkit jobban izgatott, azok a hétvégi szabad programok voltak. Enélkül a pályázat nélkül talán sohasem láthattuk volna azokat a dolgokat, amiket láttunk. Megcsodálhattunk a modern és űrhajókra emlékeztető épületeivel teli Tudományok és művészetek városát. Sétáltunk az egykori folyómederben kialakított parkban, ami mintha egy zöld oázis lenne a nagyvárosban. A sport kedvelői is nagy élményekkel gazdagodhattak, a Mestalla stadion majd a Formula 1-es pálya meglátogatása után. A természet és a vízi világ kedvelőinek az Oceonárium jelentett felejthetetlen élményt. A munka végeztével pedig mindenki belátása szerint tölthette el az idejét, ezalatt próbáltuk még inkább megismerni a várost, annyi helyre elmenni, amennyihez csak időnk engedi.
Amennyire lehetett, az étkezések során is próbáltuk a helyi ízeket kipróbálni. A kedves kísérő tanárnőink minden este finom ételekkel vártak minket. Sokat kísérleteztünk a helyi gyümölcsökkel némelyik meglepően finom volt, egy-kettő viszont, mondjuk úgy, egyszer elég volt.
Kissé nehéz volt búcsúzni Valenciától, mindenki megszokta és felvette már a helyi ritmust, és a kellemes időjárást. Biztos vagyok benne, hogy senki sem bánta meg, hogy jelentkezett, ilyen lehetőség keveseknek adatik meg. Végszóul szeretném megköszönni magam és minden kiutazott diák nevében, Simon Józsefnének és Talabos Gábornénak, hogy elvállalták a kísérő tanár szerepét, és hogy odakint teljes odaadással gondoskodtak rólunk, segítettek és támogattak minket.
